Zaj

Kérjük fejezzék be a beszállást! Tessék vigyázni, az ajtók záródnak! Felhívjuk utasaink figyelmét, hogy a villamos a megállóhelyeken csak akkor áll meg, ha van felszálló utas, illetve ha a leszállási szándékot jelezték! A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerül. Kérjük, mindig szíveskedjenek kapaszkodni!  Kérjük tartsák zárva az ablakokat, mert működik a klíma berendezés! Köszönjük! Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy az utazás során gondolataikba mélyedni lehetetlen, veszélyes és tilos! Üdvözöljük utasainkat! Ez az M4-es metró a Keleti pályaudvar felé! A Bikás park következik. Kérjük, hogy a végállomásig ne szóljanak utastársaikhoz, mert nem hallják a hangosbemondót! Köszönjük! Szíveskedjenek vigyázni, a fülek záródnak! (Bárcsak!) Felhívjuk Tisztelt Utasaink figyelmét, hogy pályakarbantartási munkálatok miatt a hétvégén nem fog járni az a járat, amiről azt sem tudta, hogy eddig járt! Kérjük készítsék elő jegyüket vagy bérletüket, a kijáratnál ellenőrzést végzünk! Déli Pályaudvar, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek a vonatot elhagyni és erre utastársaikat is figyelmeztessék! Kedves utastársam, figyelmeztetlek; ez a napi intelem dózisod! Kérjük, hogy értékeikre fokozottan ügyeljenek! Jaj, hova lett a "Jókedvem"?! Biztos bal lábbal … léptem a mozgólépcsőre.

Reggel 7.30 van, de én már elfáradtam.

Zdenka Zora

Összeköltözés

”Otthon az, ahova hazatérsz. (...) Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. (...) Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.”

Wass Albert

Egy bizonyos életkor után, már összeköltözni is nehezebb. Két világ találkozik ilyenkor egy szűk térben, különböző helyről jött bútorok és tárgyak, az évek alatt összegyűjtött "ezer apró kacat" keveredik egy lakásban. Mindketten kötődünk a sajáthoz, mert tartozik hozzá egy emlék vagy egy érzés, vagy mert örökség a szülőktől, nagyszülőktől. Nehéz mindezt besűríteni egy közös otthonba, összefésülni úgy, hogy az jó legyen. Ne legyen se bútorraktár, se elmúlt idők múzeuma, se relikviák tárháza. Otthon legyen, ahová jó hazatérni.

Karácsony után

Egész karácsonyunkat tavaszt időző napsütés kísérte. Ez így nem olyan igazi... Nem olyan mint gyermekkorom hideg, havas karácsonyai, vagy mint a gyermekeimé, akiket míg kicsik voltak, szánkózásból hazaérve feldíszített fával várta itthon a Jézuska. Hiszen minden karácsonyi énekben, versben és elbeszélésben esik a hó, száncsengő csilingel és felsejlik valami igazi vidéki, falusi idill!

Elgondolkodtam. Tavaly egész télen alig láttam havat, ló húzta szánt meg talán soha, és hosszú évek óta nem töltöm vidéken a karácsonyt. Miért hát ez a ragaszkodás ezekhez a hamis képekhez?

Szenteste napján gyönyörű napsütés volt. Nem voltam ideges, nem kapkodtam, időben kész lett minden, be lettek csomagolva az ajándékok, elkészült a vacsora, a sütemény, szépen feldíszítettük a karácsonyfát. Fényes, csillogó, fehér díszei gyönyörűen mutatnak sötétzöld ágain. Az asztal roskadt a finomságoktól, a fa alja terítve ajándékokkal, és együtt volt a család.

Megszületett a Megváltó! Szerényen, minden csillogás és pompa nélkül egy betlehemi istállóban.(Betlehemben nem esik a hó, és nem csilingel száncsengő.)

Szép karácsonyunk volt. Kicsit sem hiányzott már a hóval borított, hamis-édeskés, idealizált képek karácsonya.

 Fotó: Kertész H. Attila

Halottak napja

Nem vagyok az a temetőbe szaladgáló fajta. Nem kavar fel és nem nyugtat meg. Amit ott találok az csak kő, egy lekopott név, néhány beültetett növény. Szinte kötelességből megyek, kihúzgálom a gazat, meglocsolom a növényeket, teszek virágot a vázába. Halottak napján is kimegyek. Sötétedés után megyek, mert olyankor gyönyörű a temető. Már nincsenek sokan, de nem félek, mert ezernyi apró mécses világít és rengeteg a virág. Meggyújtom a gyertyát én is, és elmondok egy imát. - Hiányzik az anyukám. - Aztán egyszerre mégis felkavar és mégis megnyugtat a kő, a lekopott név, az apró mécses és néhány szál virág.

Nomen est omen

A név jel? Sors? Vagy akár végzet? A név valóban képes előrevetíteni, meghatározni az ember sorsát, jövőjét? Bárhogy is van, a nevünk a sajátunk, a lényünkhöz tartozik. Még ha nem is határozza meg előre sorsunkat, vagy egyéniségünket, de az kétségtelen, hogy szorosan összefonódik az életünkkel, elkísér bennünket születésünktől a halálunkig. Nem cserélgethetjük kényünk-kedvünk szerint, mint a ruhákat vagy akár hajunk színét. Megszeretjük, vagy legalábbis elfogadjuk, hogy úgy hívnak ahogy. Ha mégis változik a nevünk, az szinte bizonyosan életünk sorsfordulóját is jeleneti.

A sors és a jogszabályok fintora, hogy hirtelen kétszer egymás után meg kell megváltoztatnom a nevem ahhoz, hogy második házasságomban azt a nevet viselhessem, amit szeretnék. Sokkal jobban megviselt lelkileg a dolog, mint gondoltam. Hirtelen mintha nemcsak nevemet, hanem identitásomat is elvesztettem volna. Ki vagyok én tulajdonképpen, ha ma így hívnak, egy hét múlva másként és két hónap múlva megint máshogyan?

"Nomen est omen". Mégis hiszem, hogy a név, melyet leendő férjemmel viselni fogunk, nem végzetünk, hanem sorsunk, mely elől nem térhettünk ki, és amely most már elkísér minket a sírig.

Főzőcskézés

Nagyon rá tudok csodálkozni, hogy vannak felnőtt emberek, akik nem tudnak főzni. Egyáltalán semmit. Soha meg sem próbáltak összeütni maguknak még egy tojásrántottát sem, mondjuk egy kényelmes vasárnap reggel…

Igaz ugyan, hogy én is későn tanultam meg sütni-főzni, miután férjhez mentem. Édesanyám kiválóan értette mindkettőt és fiatal lányként sokat lebzseltem mellette a konyhában. De ezeket az időket nem arra használtuk, hogy ellessem a ennek a tudománynak a csínját-bínját, inkább csak nagyokat beszélgettünk. Ha volt is néhány próbálkozásom, anyukám nagyon hamar elvette tőlem a kést, a fakanalat vagy a habverőt… “várj megmutatom, így kell” aztán már vissza sem adta.

Mikor magam is anya lettem - nem tudatosan, inkább ösztönösen - teljesen másként álltam a dologhoz. Óvodás gyerekeim már kevertek, kavartak mellettem, panírozták a húst. Nem érdekelt különösebben, hogy a nagy buzgolkodás közben kiszórják a lisztet, prézlit a földre, vagy más jelentéktelen baleset történik. Emlékszem, hogy egyik rokonom milyen elkerekedett, rosszalló szemmel figyelte ezt a pazarlást és koszolást. Ma már mindkét gyermekem remekül boldogul a konyhában, sokszor kész vacsora vár, csak a terített asztalhoz kell leülnöm. Szerintem jól csináltam, megérte

Önértékelés

El kell-e viselnem, hogy igazságtalanul bírálnak? Hagyhatom-e, hogy a porba tiporják az önbecsülésem? Vajon ki mondhatja el magáról, hogy ő mindenben jobb nálam? Hiszen senki sincs hozzám hasonló! Csak az élet egy-egy területén lehetnek nálam jobbak, szebbek, kedvesebbek, ügyesebbek, okosabbak, tapasztaltabbak. Nem ítélhetem meg magam mások véleménye alapján, hiszen mit tudnak ők rólam? Aki ítélkezik felettem vajon ismer-e igazán? Tudja a főnök, hogy jól főzök? Tudja a gyerek osztályfőnöke, hogy jógázom? Tudja a szomszéd, hogy megbízható barát vagyok? Tudja az ügyfél a telefon túloldalán, hogy szép a hajam? Tudja a bolti eladó, hogy gondozott a kertem? Tudja az a nő, aki a párom után fut, hogy jól beszélek egy idegen nyelvet? Tudja az, aki mosolyogni lát, hogy igazi forró éjszakánk volt? …..és aki megaláz vajon tudja-e, hogy teszek rá, mert ÉN mindezt TUDOM magamról!