Halottak napja

Nem vagyok az a temetőbe szaladgáló fajta. Nem kavar fel és nem nyugtat meg. Amit ott találok az csak kő, egy lekopott név, néhány beültetett növény. Szinte kötelességből megyek, kihúzgálom a gazat, meglocsolom a növényeket, teszek virágot a vázába. Halottak napján is kimegyek. Sötétedés után megyek, mert olyankor gyönyörű a temető. Már nincsenek sokan, de nem félek, mert ezernyi apró mécses világít és rengeteg a virág. Meggyújtom a gyertyát én is, és elmondok egy imát. - Hiányzik az anyukám. - Aztán egyszerre mégis felkavar és mégis megnyugtat a kő, a lekopott név, az apró mécses és néhány szál virág.

Nomen est omen

A név jel? Sors? Vagy akár végzet? A név valóban képes előrevetíteni, meghatározni az ember sorsát, jövőjét? Bárhogy is van, a nevünk a sajátunk, a lényünkhöz tartozik. Még ha nem is határozza meg előre sorsunkat, vagy egyéniségünket, de az kétségtelen, hogy szorosan összefonódik az életünkkel, elkísér bennünket születésünktől a halálunkig. Nem cserélgethetjük kényünk-kedvünk szerint, mint a ruhákat vagy akár hajunk színét. Megszeretjük, vagy legalábbis elfogadjuk, hogy úgy hívnak ahogy. Ha mégis változik a nevünk, az szinte bizonyosan életünk sorsfordulóját is jeleneti.

A sors és a jogszabályok fintora, hogy hirtelen kétszer egymás után meg kell megváltoztatnom a nevem ahhoz, hogy második házasságomban azt a nevet viselhessem, amit szeretnék. Sokkal jobban megviselt lelkileg a dolog, mint gondoltam. Hirtelen mintha nemcsak nevemet, hanem identitásomat is elvesztettem volna. Ki vagyok én tulajdonképpen, ha ma így hívnak, egy hét múlva másként és két hónap múlva megint máshogyan?

"Nomen est omen". Mégis hiszem, hogy a név, melyet leendő férjemmel viselni fogunk, nem végzetünk, hanem sorsunk, mely elől nem térhettünk ki, és amely most már elkísér minket a sírig.

Főzőcskézés

Nagyon rá tudok csodálkozni, hogy vannak felnőtt emberek, akik nem tudnak főzni. Egyáltalán semmit. Soha meg sem próbáltak összeütni maguknak még egy tojásrántottát sem, mondjuk egy kényelmes vasárnap reggel…

Igaz ugyan, hogy én is későn tanultam meg sütni-főzni, miután férjhez mentem. Édesanyám kiválóan értette mindkettőt és fiatal lányként sokat lebzseltem mellette a konyhában. De ezeket az időket nem arra használtuk, hogy ellessem a ennek a tudománynak a csínját-bínját, inkább csak nagyokat beszélgettünk. Ha volt is néhány próbálkozásom, anyukám nagyon hamar elvette tőlem a kést, a fakanalat vagy a habverőt… “várj megmutatom, így kell” aztán már vissza sem adta.

Mikor magam is anya lettem - nem tudatosan, inkább ösztönösen - teljesen másként álltam a dologhoz. Óvodás gyerekeim már kevertek, kavartak mellettem, panírozták a húst. Nem érdekelt különösebben, hogy a nagy buzgolkodás közben kiszórják a lisztet, prézlit a földre, vagy más jelentéktelen baleset történik. Emlékszem, hogy egyik rokonom milyen elkerekedett, rosszalló szemmel figyelte ezt a pazarlást és koszolást. Ma már mindkét gyermekem remekül boldogul a konyhában, sokszor kész vacsora vár, csak a terített asztalhoz kell leülnöm. Szerintem jól csináltam, megérte

Önértékelés

El kell-e viselnem, hogy igazságtalanul bírálnak? Hagyhatom-e, hogy a porba tiporják az önbecsülésem? Vajon ki mondhatja el magáról, hogy ő mindenben jobb nálam? Hiszen senki sincs hozzám hasonló! Csak az élet egy-egy területén lehetnek nálam jobbak, szebbek, kedvesebbek, ügyesebbek, okosabbak, tapasztaltabbak. Nem ítélhetem meg magam mások véleménye alapján, hiszen mit tudnak ők rólam? Aki ítélkezik felettem vajon ismer-e igazán? Tudja a főnök, hogy jól főzök? Tudja a gyerek osztályfőnöke, hogy jógázom? Tudja a szomszéd, hogy megbízható barát vagyok? Tudja az ügyfél a telefon túloldalán, hogy szép a hajam? Tudja a bolti eladó, hogy gondozott a kertem? Tudja az a nő, aki a párom után fut, hogy jól beszélek egy idegen nyelvet? Tudja az, aki mosolyogni lát, hogy igazi forró éjszakánk volt? …..és aki megaláz vajon tudja-e, hogy teszek rá, mert ÉN mindezt TUDOM magamról!

Önbecsülés

Van amikor érzem; vége a magányosságnak - megtaláltalak. Máskor annyira távolinak érezlek, mintha más-más világban élnénk, mintha rád egy másik nap sütne vagy te egy másik holdat csodálnál éjszaka. Mégsem kell félned az elvesztésemtől. Nem azért, mert magamat olyan kicsire becsülöm, hogy bármit elfogadok, csak megmaradj. Nem azért, mert kénytelen vagyok alázatosan tűrni, hanem azért, mert ennél erősebb vagyok. Nem ver le a lábamról nyűgösködésed, elbírom, mint ahogyan elbírja az ember azt is, ahogy a kicsi gyerek meggyomrozza. Megpróbállak magamhoz ölelni, hogy elmúljon, vagy csak egyszerűen megvárom a végét, ha másképp nem megy. Ez nem az önbecsülés hiánya, ellenkezőleg. Sokkal inkább kell egyfajta tartás, szilárdság, felnőttség, felülről-látás, erő, hogy az ember állja a viharokat.

Ádvent

Annyira vágytam rá, hogy együtt legyünk. Látomásszerű, álomszerű volt bennem az, amit meg akartam telefonálni ... szinte láttam, amint kézen fogva járjuk a várost, ahogy bemegyünk ide is, oda is, rengeteg a dolgunk, fázunk, Az üzletek adventi csillogásban, az utcai árusoknál kenyérlángos és forralt bor illata. Éreztük, hogy jó együtt, tudunk egymásnak és az ünnepnek örülni.

Sopron

Sopron * csípős hideg * forralt bor és zsíros kenyér * ádventi vásár * Várfalsétány * fotózgatás * cappuccino * boltíves szoba * pálinka és vörös bor * tréfálkozások * közös ebéd * séta a kilátóhoz * csúszós falépcsők * szédülés * fenyő csúcsán fagyöngy * cserépkálya melege * vidám csevegés * apa és fia *orgona muzsika * csillogó szemek * játék a cicával * forró gyümölcstea * vonatozás * ölelkezés<3

A Fiú

Az utolsó találkozásunkkor a bokrokat metszettem az ösvény mentén a kertben, hogy fel lehessen menni a házhoz, amikor megérkezett. A kutya boldogan szaladt elé. Pár pillanatig kettesben voltunk, kicsit zavarban mint mindig. Örültem, hogy jött, de nem ezt mondtam, helyette valami lényegtelen dolgot, talán a kutyáról, és felküldtem az apjához. Kedveltem, pedig alig találkoztunk párszor. Majd leültünk beszélgetni hárman, bár én inkább csak hallgattam őket. Figyeltem a fiút, ahogy beszél, meséli lelkesen a terveit, térképeket, fényképeket mutat az apjának. Aztán egy darabig tettünk-vettünk az öreg ház körül, ők vizet hoztak a kútról és ebédhez készülődtünk. Kicsit marasztaltuk, egyen velünk, de nem maradt.

A halála óta erre az utolsó találkozásunkra gondolok. Miért is nem tudtam sokkal kedvesebb, közvetlenebb lenni?! Miért is nem marasztaltam jobban, hogy egyen velünk, töltse velünk a délutánt is?!.….Soha többé nem tehetem, nincs “majd legközelebb”.
Tudjuk, hogy rövid az élet, tudjuk, hogy véges, mégis úgy élünk, mintha örökké tartana. Mintha bármikor, bármi újrakezdhető, és jóvátehető lenne. Nem így van! Most kell szeretni, most kell elmondani, kimutatni, éreztetni. Most, ebben a pillanatban! Nem holnap, nem a jövő héten...
MOST!

Teadélután

Egy átbeszélgetett, átnevetgélt délután a barátnőkkel olyan, mint egy energiabomba. Mindegy, hogy mennyi ideje nem láttuk már egymást, folyik a szó, fogy a tea és a sütemény, vele együtt fogynak a kibeszélhetetlen dolgok. Annyi fontos, vidám, vicces, szomorú és megható történetet kell egyszerre elmesélni és meghallgatni! Közben lelkünk megkönnyebbül, felszabadulunk, nem akarjuk megváltani az egész világot, azt meghagyjuk a férfiaknak. Remek kis tanácsokat adunk-kapunk, hiszen a másik életét olyan könnyű megoldani! Nincs is ezzel semmi baj:

 „mert nekem arra van szükségem, aki tengerre nyíló ablak, nem pedig tükör, amely unos-untig csak engem mutat.”(Antoine de Saint-Exupéry)  

Zdenka Zora

Jegygyűrű

Elkészült az eljegyzési gyűrűnk. Nagyon szép, pont olyan, mint amilyet elképzeltem. Nagyon vártam már ezt a pillanatot! Még édesanyámtól örökölt karikagyűrűt is odaadtam, hogy meg tudjuk venni.

Valahogy mégis nagyon nehezemre esett otthagyni az ékszerésznél azt a gyűrűt, amit anyukám hordott annyi éven át. Mikor kijöttem az üzletből sírva fakadtam. Ott volt a táskámban új karikagyűrű, boldognak kellett volna lennem, de én akkor csak szomorúságot éreztem.Aztán egy vigasztaló gondolatba kapaszkodtam: Szép házasság volt a szüleimé, olyat kívánok én is magamnak, és most új jegygyűrűmben benne van édesanyám gyűrűje is. Nem az arany, hanem valami sokkal értékesebb.
Zdenka Zora

Halogatás

Szeretnék a mának is élni, kihasználni és kiélvezni minden percét. Tenni a dolgom, ahogyan tegnap elterveztem, haladni, megvalósítani az álmaimat. De ma képtelen vagyok. „Majd holnap” nyugatom magam. De a másnap is eltelik és csak a holnapot várom, vagy a tegnapot síratom. Halogatok. Majd holnaptól, majd hétfőtől, majd ha egyedül leszek, majd ha már nem leszek egyedül... Csak akkor élek mikor veled vagyok, és haragszom ezért magamra.

Féltékenység

Levelek kerülnek elém, amiket nem nekem írtak. Szép szavak, amiket nem nekem szántak. Dühös vagyok, aztán egészen szomorú. Mélyről, talán a gyomrom tájékáról indul, körbetekeri és összeszorítja a szívem. Fülembe gonosz szavakat sugdos, agyamba fészkeli magát. Szavak buknak ki számon, amiket nem akartam mondani. Ő beszél belőlem, ez az álnok kígyó: a féltékenység.

Párkeresés

Az ember - ki tudja, milyen belső okokból – mindig magához hasonló párt keres, vagy legalábbis a számára adódó lehetséges partnerek közül a hasonlót fogadja el. Akinek elmondhatja, hogy „az első perctől otthon érzem magam melletted, mert az vagy, olyan vagy, aki nekem van teremtve". Mintha valami tudatalatti lélektani kaszt-rendszerben élnénk.

Újrakezdés

Sokszor felmerült bennem, hogy képes lennék-e teljesen új életet kezdeni tiszta lappal? Egy új országban, vagy csak egy új városban, egy olyan helyen ahol nem ismer senki, ahol nem tudják rólam ki vagyok, sem azt, hogy milyen voltam korábban. Hátra tudnám-e hagyni barátaimat, kényelmes otthonom, szeretett tárgyaimat, megszokott munkám, hogy felépítsek egy új életet magamnak?

Talán képes lennék rá, ha külső erők kényszerítenének, ha muszáj lenne. Magamtól nem mernék belevágni egy ilyen kalandba, nem vagyok az a típus, akit az ismeretlen vonz. ...és mégis, mégis sokszor elgondolkodtat; milyen lenne másként élni? Vajon az új életem miben különbözne a mostanitól? Az új környezetben nem ugyanezt az életet teremteném-e újra, amiben most élek? Valószínűleg ez történne, mert egy dolog nem változna: Én.

Művészet

Miért van az, hogy egy-egy vers, dal annyira magával ragadja az embert, mintha saját gondolatait hallaná, mintha csak ő maga írta volna? Miért csak egyes embereknek adatik meg az a kiváltság, hogy úgy tudják kifejezni érzéseiket, ahogy senki más, és mégis mindenki magára ismer benne?

Sajnálom, hogy nem vagyok művész; író, költő, festő, vagy zeneszerző, aki megírja, lefesti, dalba önti, versbe szedi mindazt, ami bennem kavarog.