Az utolsó találkozásunkkor a bokrokat
metszettem az ösvény mentén a kertben, hogy fel lehessen menni a házhoz,
amikor megérkezett. A kutya boldogan szaladt elé. Pár pillanatig
kettesben voltunk, kicsit zavarban mint mindig. Örültem, hogy jött,
de nem ezt mondtam, helyette valami lényegtelen dolgot, talán a
kutyáról, és felküldtem az apjához. Kedveltem, pedig alig találkoztunk
párszor. Majd leültünk beszélgetni hárman, bár én inkább csak hallgattam
őket. Figyeltem a fiút, ahogy beszél, meséli lelkesen a terveit,
térképeket, fényképeket mutat az apjának. Aztán egy darabig
tettünk-vettünk az öreg ház körül, ők vizet hoztak a kútról és ebédhez
készülődtünk. Kicsit marasztaltuk, egyen velünk, de nem maradt.A halála óta erre az utolsó találkozásunkra gondolok. Miért is nem tudtam sokkal kedvesebb, közvetlenebb lenni?! Miért is nem marasztaltam jobban, hogy egyen velünk, töltse velünk a délutánt is?!.….Soha többé nem tehetem, nincs “majd legközelebb”.
Tudjuk, hogy rövid az élet, tudjuk, hogy véges, mégis úgy élünk, mintha örökké tartana. Mintha bármikor, bármi újrakezdhető, és jóvátehető lenne. Nem így van! Most kell szeretni, most kell elmondani, kimutatni, éreztetni. Most, ebben a pillanatban! Nem holnap, nem a jövő héten...
MOST!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése